XX.

Egy napja folyik az álmom. Kezdem úgy érezni, mintha ismerném ezeket az alakokat, de neveket nem tudok mondani.
- Jé, szia Sólyom! Szép szárnyad van!- mondom a fiúnak, akinek szárnya lett.
- Most meg mi történik vele?- kérdezi.
- Hallucinál. Holnapra már visszatér.- válaszol a macska.
- Ki illuzionál?: És hol? Ugye nem ragályos?- nézelődök kétségbeesetten.
- Hát te!
- Én? Én nem...VIGYÁZZ, FALTÖRŐKOS!- hasalok a földre- Oké, elment.
Mindenki aggódva figyel, de nem értem az okát. Élő okuateás flakonok mászkálnak az erdőben, mi pedig neonzölden ragyogunk. Illetve, én neonsárga vagyok, ami szebb szín. Besötétedik, én pedig elalszom.

- Jó reggelt!- pattanok fel az első napsugárra.
A többiek is ébredeznek. Mindenki örül, hogy visszatértem, de mégis honnan?
- Mi folyik itt?
- Hát jó...- kezd bele Adam - Éppen az időjárás-dimenzióban voltunk, amikor te teljes erődből neki mentél egy sziklának.
- Én úgy emlékszem, hogy átestem egy faágon.
- De nem így történt. Nagy nehezen felébresztettelek, de amnéziás lettél. Szerencsére időben át tudtunk jutni a dimenziókapun, ezért vagyunk most itt. Következő nap hallucinálni kezdtél, majd három napig kómában feküdtél. Ennyi.
- Wow...Ezt nem néztem ki magamból...
Hátrapillantok, és majdnem le esik az állam. Egy rohadt nagy jeti áll előttem.

Üvöltve rohanunk egy barlang felé, ami egy nem messze lévő hegybe van vájva.
- Ez biztosan Miranda műve! A jetik nem feketék, hanem fehérek, és jeges helyeken élnek!- lihegi Adam.
Az utolsó pillanatba ugrunk be a hegy gyomrába, de a lény elkapja a fiút, aki üvöltve vergődik a szörny óriásmarkában. Mielőtt bármit is tehetnénk, a bigfoot megfordul, és Adam-mel együtt lelép.

Tüzet gyújtunk. Megpróbálok elaludni, de nem megy. Ez a jeti mindent tönkre tett... Egy jó napom se volt... Folyékony anyagot érzek a vállamon. Mint a nyál nagyobb kiadása... Megfordulok, és egy óriási manticorral nézek farkasszemet...