XVII.

Körülnézek. A rétet oldalról fák szegélyezik, de túl messze vagyunk tőlük. Anyu sokkal öregebbnek, látszik, mint amikor utoljára láttam. Rám sem néz, mintha idegen lennék neki. Óvatosan megszólítom:
- Anyu! Anyu? - Elfordítja a fejét, nem néz rám. Ez a kis elutasító mozdulat, az egész eddigi életemet dönti romba. Úgy érzem, mintha valaki szíven szúrt volna, bár nem elég alaposan, csak azért, hogy még szenvedjek is. Könnyek gyűlnek a szemembe, kétségbeesetten elfordítom az arcom, amennyire csak tudom. Így viszont Adam-nek kell végignéznie, ahogy a könnycseppek hangtalanul végigfolynak az arcomon. A néma fájdalom a legmélyebb. Ezt ő is tudja. Meg sem próbál vígasztalni, ezért kifejezetten hálás vagyok. A sírás vissza folytása miatt teljesen elvesztettem a beszélgetés fonalát. Próbálom újra felvenni. Nem kicsit meglepődök a hallottaktól:
- Igazán gyönyörű vagy, okos értelmes, Arleen! Nem is értem, hogyan dolgozhatsz nekik! - Várjunk csak! Szivacs bókol az elfogónknak? Hát egymás után kell mindenkiben csalódnom? Mielőtt még mélyebbre süllyednék az önsajnálatban Adam bokán rúg. Mérgesen kapom fel a fejem.
- Mi van?! - Sziszegem halkan. Szivacs felé bólint. A kutyám újabb bókot ereszt meg:
- Olyan szép a szemed! - Biz' isten mindjárt hányok! Ad halkan felém suttog:
- Tia! A kés a farzsebedben! - Minden megvilágosodik. Igyekszek nem nagyon feltűnően kutakodni a késem után, bár a cicus láthatóan el van olvadva de fogalmam sincs, hogy ez az állapot meddig tart. Ujjaim hegyével sikerül megérintenem a tőr markolatát. Türelmetlenül tekeregni kezdek, még szerencse, hogy többi fogva tartót túlságosan lefoglalja egy élesre köszörült hóhér bárd. A kés markolata a kezembe csusszan. Behunyom a szemem. A hideg fém érintése megnyugtat. Kezemen ragacsos folyadék  csordogál. Ezek szerint kicsit megvágtam magamat. Most nincs időm a kezemet fájlalni. Egy hirtelen mozdulattal elvágom a kötelet. Pillanatok alatt kiszabadítom Adamet. Arleen megkövült szemmel néz ránk. Odalépek Anyához. Ki akarom oldozni, de nem hagyja. Magam felé fordítom az arcát. A felismerés úgy ér, mintha villám csapna belém! De hiszen ez ez nem is Anyu! Lesokkolva állok. Érzem, hogy Ad megszorítja a kezemet, majd az erdő felé kezd húzni. Döbbenten botorkálok mögötte. Aztán minden elsötétül.

Amikor legközelebb kinyitom a szemem Arleen éppen a borogatásomat cseréli. Halkan szólal meg:
- Jól megvágtad magad kislány! De semmi gond, hamarosan felépülsz! - Semmit sem értek. Hol van Adam? Hol van Szivacs? Hol vannak a fogva tartóim? Mi történt a nővel aki kísértetiesen hasonlít Anyára? A macska mintha gondolataimban olvasna választ ad a legtöbb kérdésemre:
- Nyugi, a barátod és Szivi ( Egy kis időbe tellett míg rádöbbentem, hogy Szivacsról beszél) vadásznak. Nagyon aggódtak érted. Én azért vagyok, mert mivel hagytalak titeket megszökni megöltek volna engem is. Szivacs pedig rádöbbentett, hogy nem is vagyok annyira gonosz...