XIII.

Az ösvény fekete sikátorba torkollik, ami fokozatosan alagúttá változik fejünk felett. Suttogva szólalok meg:
- Adam, biztos, hogy jó felé megyünk? - Valószínűleg felém fordul, de ebben nem vagyok biztos mivel nem látom.
- Ühüm.. Csak bíz bennem!
- Jó-jó csak az orromig sem látok! - Előttem lépked valamennyivel. Megáll, megvárja hogy utolérjem. Óvatosan megfogja a kezemet. Kisebb áramütést érzek. Fogalmam sincs, hogy ez mi lehet. Anya érintését sosem követte ez a bizsergető érzés..
- Tia! Gyere már! - Engedelmesen követem. Ha ez egyáltalán lehetséges, a sötét még sűrűbben vesz körül bennünket. Szinte tapintható. Mondjuk ez az egész a fiú kezét fogva nem is tűnt olyan ijesztőnek.
Lassan de biztosan közeledtünk. ( Adam állítása szerint ) Hirtelen fényt láttam az alagút végén.:
- Hé, az ott tényleg fény, vagy már hallucinálok?
- Mindjárt megérkezünk! - Szivacs kotyogott közbe:
- Mi ez a fura hely? Miért szorongatjátok egymás kezét? - Hirtelen zavarba jöttem, bár fogalmam sincs mitől. Ez a helyzet tényleg kezd egyre furább lenni.
- Adam, vannak pillangó alakú hasban élő élősködők? - Pislogás nélkül mered rám:
- Hogy mi? - Tényleg, mintha lepkék repkednének a gyomromban. De ezej szerint ez hülyeség. Jó tudni.
- Semmi, nem érdekes. - Van egy olyan érzésem, hogy tovább faggatott volna, de ebben a pillanatban kiértünk egy kis tisztásra. Tényleg olyan volt, mint az otthoni mesekönyveimben amikből Anya olvasni tanított. Zöld fű, madárcsicsergés, kicsi tökéletesen otthonos ház, de az egész hely bennem megkongatta a vészharangot. Félelem szorította össze a torkomat, bár ennek semmilyen ésszerű magyarázata nem volt. Én vadász vagyok. Mindig én szereztem az élelmünket. Különösen jó megérzéseim vannak, s eddig még nem hagytak cserben. Próbálom lenyelni a torkomban keletkezett gombócot. ( Pillangók a hasamban, gombóc a torkomban, mi jön még?)