XX.

Egy napja folyik az álmom. Kezdem úgy érezni, mintha ismerném ezeket az alakokat, de neveket nem tudok mondani.
- Jé, szia Sólyom! Szép szárnyad van!- mondom a fiúnak, akinek szárnya lett.
- Most meg mi történik vele?- kérdezi.
- Hallucinál. Holnapra már visszatér.- válaszol a macska.
- Ki illuzionál?: És hol? Ugye nem ragályos?- nézelődök kétségbeesetten.
- Hát te!
- Én? Én nem...VIGYÁZZ, FALTÖRŐKOS!- hasalok a földre- Oké, elment.
Mindenki aggódva figyel, de nem értem az okát. Élő okuateás flakonok mászkálnak az erdőben, mi pedig neonzölden ragyogunk. Illetve, én neonsárga vagyok, ami szebb szín. Besötétedik, én pedig elalszom.

- Jó reggelt!- pattanok fel az első napsugárra.
A többiek is ébredeznek. Mindenki örül, hogy visszatértem, de mégis honnan?
- Mi folyik itt?
- Hát jó...- kezd bele Adam - Éppen az időjárás-dimenzióban voltunk, amikor te teljes erődből neki mentél egy sziklának.
- Én úgy emlékszem, hogy átestem egy faágon.
- De nem így történt. Nagy nehezen felébresztettelek, de amnéziás lettél. Szerencsére időben át tudtunk jutni a dimenziókapun, ezért vagyunk most itt. Következő nap hallucinálni kezdtél, majd három napig kómában feküdtél. Ennyi.
- Wow...Ezt nem néztem ki magamból...
Hátrapillantok, és majdnem le esik az állam. Egy rohadt nagy jeti áll előttem.

Üvöltve rohanunk egy barlang felé, ami egy nem messze lévő hegybe van vájva.
- Ez biztosan Miranda műve! A jetik nem feketék, hanem fehérek, és jeges helyeken élnek!- lihegi Adam.
Az utolsó pillanatba ugrunk be a hegy gyomrába, de a lény elkapja a fiút, aki üvöltve vergődik a szörny óriásmarkában. Mielőtt bármit is tehetnénk, a bigfoot megfordul, és Adam-mel együtt lelép.

Tüzet gyújtunk. Megpróbálok elaludni, de nem megy. Ez a jeti mindent tönkre tett... Egy jó napom se volt... Folyékony anyagot érzek a vállamon. Mint a nyál nagyobb kiadása... Megfordulok, és egy óriási manticorral nézek farkasszemet...

XIX.

Sikítva próbálom túlüvölteni a földrengést, de nem igazán sikerül. A kiáltásom elveszik a föld  morajában. A gondolatok úgy tűnik futás közben, életveszélyben sem hagynak békén. Mit ne mondjak, elég idegesítőek. Másik dimenzió? Természeti katasztrófák? Sandy hurrikán? Miranda rengés? Egyáltalán mi van? Pedig azt hittem az utóbbi napok eseményei után semmin nem lepődök meg. Úgy tűnik tévedtem. Nem is kicsit. Teleportkapu Anyu szekrényében. Egy boszorkány aki az életemre tör. Telekinézis. Adam. Azt hiszem kezdek becsavarodni, bár ez ilyen körülmények között szerintem nem csoda. A zavaros elmélkedésemnek egy rossz helyen fekvő faág vet véget, ugyanis keresztül esem rajta. Amilyen mázlis vagyok természetesen hasra, s tüdőmből kiszorul minden levegő. Fuldokolva próbálok oxigénhez jutni, több-kevesebb sikerrel. Recsegés. Egy kiáltás. Sötét. Olyan sötét, hogy az ember elkeseredésében már várja a bizonyos fényt az alagút végén. Lehet, hogy az emberek csak azért halnak meg félnek a sötéttől, s gondolkozás nélkül elindulnak a fény felé? Ilyen egyszerű lenne a magyarázat? Mert én most biztosan elindulnék ha lenne, de úgy tűnik nekem még a halálom se lehet szép és fényes. Ez egyszerűen igazságtalan! Távolról valamilyen hang durván átszűrődik a sötéten. Fájdalmat okoz, most már azért küzdök, hogy itt maradhassak a fekete ürességben. Ez legalább nem okoz fájdalmat, de ez hang egyre kitartóbb, s fokozatosan kirángat a semmiből. Bárkihez is tartozik mérges vagyok rá. Nem hagyta hogy megvárjam a nekem járó fényt!...
- Tia! Tia! - Valami nedves dolog folyik végig az arcomon. Ezek szerint sírok. De nem vagyok szomorú, legfeljebb mérges. Ez  a gonosz hang könyörög nekem, hogy válaszoljak. Nem érdemli meg. Én ott szerettem volna maradni, ahol senki sem bánt! Ahol nem folynak érthetetlen okokból nedves dolgok az arcomon. A hang kétségbeesett. Valami hozzáér a számhoz. Na ez már mindennek a teteje! Nem lehet engem egy percig békén hagyni!? Kinyitom a szememet. Egy fiút látok közelről. Megítélésem szerint túl közelről. Valamivel messzebb megy, s megkönnyebbülten mond nekem valamit, amit elsőre képtelen vagyok felfogni, ezért elismétli újra:
- Tia, tudod mennyire a frászt hoztad rám? - Zavartan nézek a fiúra:
- Ki az a Tia? Te ki vagy? Hol vagyok? Ki vagyok? - A fiú szeméből megint útnek indul egy könnycsepp. Na legalább tudom, hogy ez fura izé az arcomon az előbb nem tőlem származott. Ez eléggé megnyugtató. Ez az arc rémlik valahonnan, de fogalmam sincs miért.:
- Te ki vagy? Miért sírsz? Nem szeretem ha az emberekből ilyen izé folyik! Te szereted? Vagy miért csinálod? - Továbbra sem válaszol. Mit ne mondjak, nem valami kellemes beszélgetőpartner. Hú, milyen szavak jutnak az eszembe! Beszélgetőpartner! Ez vicces. Partner, majdnem olyan mint a park. A parkokban olyan barna meg zöld izék vannak. A partokon meg víz! Ez is olyan nevetséges, most gondolj bele víz! Olyan vicces szó!
- Tia, ne szórakozz velem! Nem vicces oké? Légyszíves! - Pedig igenis vicces vagy milyen. Nagyon jó érzés kiadni ezt gurgulázás szerű hangot. Ez biztosan a nevetés. Nevetés: honnan jönnek nekem ezek a fura kifejezések? Egy dorombolásszerű ( Ezen a szón is röhögőgörcsöt kapok) hang szól bele nem túl mélyreható beszélgetésünkbe:
- Adam, még legalább két nap mire teljesen visszanyeri az emlékeit! Ne zaklasd, csak kiábrándulsz belőle! - Várjunk csak, ez fura illető engem figyelembe sem vesz! Ez olyan igazságtalan! Miért beszél úgy mintha itt sem lennék? Egy zöld kiskutya ( hehe, de nevetséges..) nyalogatja az arcomat, majd hirtelen mély hangon megszólal, én pedig sikítva eldobom:
Na, Tia ez nem volt szép! Így dobálgatni engem! Mi ütött beléd? Szivacs vagyok, nem látod!? - A doromboló hangú macskaszerű illető valamit belegyömöszöl a számba, nekem pedig muszáj lenyelnem, mit ne mondjak szörnyű íze van. Újra körbevesz valami, de ez nem sötét hanem színes. Egy erdőben vagyok azzal a fiúval, s most valahonnan tudom a nevét. Adam-nek hívják szép név. Kívülről nézem az eseményeket. Átölel engem. Ez így elég furcsa. Elmosódik minden, újabb jelenet. Egy nő megkötözve. Biztosan ezt hívják álomnak! Álmodom!

XVIII.

Fél óra múlva a fiúk visszajönnek. Csak egy fiatal griffet fogtak, aminek a tollai úgy lángolnak, mint egy átlagos griffé. Legalább nem kell megsütni, és a füsttel felhívni magunkra az ellenség figyelmét.
- Ki volt az a nő, aki olyan, mint az anyám?- szegezem nekik a kérdést, mivel hárman vannak, valaki csak tudja...
- Ja... Ő csak Giselle...- válaszol Arleen.
- "Ő csak Giselle"? Ismernem kéne?- szorítom vissza haragom.
- Giselle Smith. A nagynénéd. Anyád testvére.
Úgy érzem, sikítanom kéne. Hol van az anyám?! Valaki sürgősen feleljen, vagy szívrohamot kapok...
- És ez a "Gisi" a rossz oldalon áll?
- Háát... Én inkább kettős ügynöknek mondanám...
- Akkor ezt úgy értsem, hogyha idejön egy nő, aki állítólag a nagynéném, kijelenti, hogy kémkedik a másik félnek, ne higgyünk neki?
Mind rám néznek kikerekedett szemmel.
- Hát ja.- mondják szinte kórusban.

Csatakiáltások visszhangoznak az erdő fái között. Kétségbeesetten pattanunk fel, és rohanunk előre. Egy nagyon, de tényleg természetellenesen vastag törzsű fa állja utunkat, de már nem tudunk kitérni, és minden elsötétül...

Egy erdőben ébredek fel a többiekkel együtt. Ez az erdő kiköpött olyan, mint amilyenbe Cassandra lakott. Egyszer csak nagyon erős szél csap meg minket: egy minitornádó!
- Basszus... Ez a Sandy-hurrikán!- üvölti Adam.
Lélekszakadva rohanunk, de a "szellő" eláll.
- Ez egy másik dimenzió. Itt mindenki a természeti katasztrófákat jelképezi.- suttogja Adam.
Minden rázkódni kezd. Miranda-rengés? Arleen mintha a gondolataimban olvasna:
- Igen, az!

XVII.

Körülnézek. A rétet oldalról fák szegélyezik, de túl messze vagyunk tőlük. Anyu sokkal öregebbnek, látszik, mint amikor utoljára láttam. Rám sem néz, mintha idegen lennék neki. Óvatosan megszólítom:
- Anyu! Anyu? - Elfordítja a fejét, nem néz rám. Ez a kis elutasító mozdulat, az egész eddigi életemet dönti romba. Úgy érzem, mintha valaki szíven szúrt volna, bár nem elég alaposan, csak azért, hogy még szenvedjek is. Könnyek gyűlnek a szemembe, kétségbeesetten elfordítom az arcom, amennyire csak tudom. Így viszont Adam-nek kell végignéznie, ahogy a könnycseppek hangtalanul végigfolynak az arcomon. A néma fájdalom a legmélyebb. Ezt ő is tudja. Meg sem próbál vígasztalni, ezért kifejezetten hálás vagyok. A sírás vissza folytása miatt teljesen elvesztettem a beszélgetés fonalát. Próbálom újra felvenni. Nem kicsit meglepődök a hallottaktól:
- Igazán gyönyörű vagy, okos értelmes, Arleen! Nem is értem, hogyan dolgozhatsz nekik! - Várjunk csak! Szivacs bókol az elfogónknak? Hát egymás után kell mindenkiben csalódnom? Mielőtt még mélyebbre süllyednék az önsajnálatban Adam bokán rúg. Mérgesen kapom fel a fejem.
- Mi van?! - Sziszegem halkan. Szivacs felé bólint. A kutyám újabb bókot ereszt meg:
- Olyan szép a szemed! - Biz' isten mindjárt hányok! Ad halkan felém suttog:
- Tia! A kés a farzsebedben! - Minden megvilágosodik. Igyekszek nem nagyon feltűnően kutakodni a késem után, bár a cicus láthatóan el van olvadva de fogalmam sincs, hogy ez az állapot meddig tart. Ujjaim hegyével sikerül megérintenem a tőr markolatát. Türelmetlenül tekeregni kezdek, még szerencse, hogy többi fogva tartót túlságosan lefoglalja egy élesre köszörült hóhér bárd. A kés markolata a kezembe csusszan. Behunyom a szemem. A hideg fém érintése megnyugtat. Kezemen ragacsos folyadék  csordogál. Ezek szerint kicsit megvágtam magamat. Most nincs időm a kezemet fájlalni. Egy hirtelen mozdulattal elvágom a kötelet. Pillanatok alatt kiszabadítom Adamet. Arleen megkövült szemmel néz ránk. Odalépek Anyához. Ki akarom oldozni, de nem hagyja. Magam felé fordítom az arcát. A felismerés úgy ér, mintha villám csapna belém! De hiszen ez ez nem is Anyu! Lesokkolva állok. Érzem, hogy Ad megszorítja a kezemet, majd az erdő felé kezd húzni. Döbbenten botorkálok mögötte. Aztán minden elsötétül.

Amikor legközelebb kinyitom a szemem Arleen éppen a borogatásomat cseréli. Halkan szólal meg:
- Jól megvágtad magad kislány! De semmi gond, hamarosan felépülsz! - Semmit sem értek. Hol van Adam? Hol van Szivacs? Hol vannak a fogva tartóim? Mi történt a nővel aki kísértetiesen hasonlít Anyára? A macska mintha gondolataimban olvasna választ ad a legtöbb kérdésemre:
- Nyugi, a barátod és Szivi ( Egy kis időbe tellett míg rádöbbentem, hogy Szivacsról beszél) vadásznak. Nagyon aggódtak érted. Én azért vagyok, mert mivel hagytalak titeket megszökni megöltek volna engem is. Szivacs pedig rádöbbentett, hogy nem is vagyok annyira gonosz...

XVI.

Hirtelen már 5...6...7...8...9... Miranda röhög felénk, és ez a szám egyre csak nő! Ez klónozza magát! Az utolsó pillanatban érünk be Sandy néni házába. A szellemek továbbra is ott suhognak...

A nő teleportkapujával (!) sikerül visszakerülnünk a...nemtomhová... Egy bokorban vagyunk. Előttünk tábortűz ég, emberek beszélgetnek. De nem akárkik! Ezek anyám fogva tartói!
- Szerintem öljük meg a nőt. A férje már három hete nem jelent meg.- mondja egy férfihang.
- Térj már észhez! Ha megölnénk, akkor nem lenne mivel zsarolnunk!- okítja egy öblös hang.
Szimatolás. Szivacsra nézek, de ő nem szaglászik.
- Találtam valamit!- szólal mag egy női hang.
- Arleen talált valamit!- visszhangozzák.
Legnagyobb meglepetésemre ez az "Arleen" egy macska. És az a "valami" pedig mi vagyunk.
- "Ez" az a boszorkány?- néznek rám, miután egy fához kötöztek.
Elég ósdi módszer, de hatásos.
- És hol az apád?- kérdezik.
- Hát, eléggé le vannak maradva. Az apám 80 éve eltűnt.- próbálom megvonni a vállam.


Másnap reggel elkötöznek, és felraknak egy szekérre, béklyóban. Anyával váltok pár szót, de ez sem segít. Kb. 4 óra múlva megállunk egy nagy réten. Ebédelünk egy nagy fazékból, majd elkezdik élezni a fegyvereiket. Közben én beszélgetésbe elegyedek Arleen-nal.
- Te egy beszélő macska vagy? És van más képességed?- szegezem neki kérdéseim.
Szivacs egyfolytában őt bámulja.
- Igen. Remek nyomkövető vagyok.- feleli büszkén.
- És egoista...

XV.

Könnyeim miatt csak elmosódott zöld foltokat látok. Hallom Adam kiabálását háttérből:
-Tia! Tia! Várj meg! Nem akarok neked rosszat! - A szavai késként szúrnak belém. Fájdalommal járnak, de én csak rohanok. Futok előle, futok a boszi elől, a világ elől, a gondolataim elől. De úgy tűnik nincs menekvés. Valaki, és most kivételesen reménykedem benne, hogy Adam az, megragadja a kezemet. Szembe fordít magával. Halkan beszél:
- Tia, én nem akarlak bántani!
- Most ezt higgyem is el?! - Sóhajt:
- Figyelj a nénikém, tényleg dilis de nem akar rosszat!
- Akkor, miért mutogatja nekem, hogy hogyan szenvednek azok akiket szeretek! - A mondatom végét már az arcába kiabálom. Rádöbbenek, hogy mit is mondtam. Gyakorlatilag a képébe üvöltöttem, hogy szeretem. Hogy lehetek ilyen hülye? Nem merek rám nézni. A csönd irritál, de félek megszólalni. Érzem, hogy óvatosan az állam alá nyúl, s felemeli a fejemet. Hagyom. Ha meg akar alázni, a szemembe mondani amit gondol, szíve joga. Némán nézek a szemébe. Halkan szólal meg:
- Én is szeretlek Tia! - Szavaitól kiráz hideg. Akaratlanul is becsukom a szemeimet. Ajka először óvatosan ér hozzá az enyémhez. Már megint itt vannak a gyomromban azok az idióta lepkék. Ösztönösen csókolok vissza. Átölelem a nyakát, ő is magához szorít. Nem tudom hány percig ácsorgunk némán. Az idő, mintha folyós kezelhetetlen masszává változna. Bár el tudom képzelni, hogy tényleg az. Egyszer repül, máskor pedig vánszorogni is lusta. Kis jelenetünket Szivacs robbantja szét:
- Ha befejeztétek, visszamehetünk? - Zavartan rebbenünk szét. Adam rám néz:
- Gyere, menjünk vissza! Sandy néni már biztosan aggódik. - Kutyuskám közbe kotyog:
- Aha, annyira aggódik, hogy felzabáltatott velem két csirkét, csak hogy ne jöjjek hamarabb utánatok. - Elnevetem magam:
- Mi történt Szivacska valaki féltékeny? - Nyelek egyet. Örülök, hogy megtaláltam a hangomat. Nem voltam benne biztos, hogy még valaha is tudok majd normálisan beszélni... Már vagy negyed órája gyalogolunk. Jó messzire futottam felindultságomban. A következő fél óra után elbizonytalanodom:
- Adam, biztos, hogy jó felé jövünk? - A fák közül nevetés hallatszik. Olyan nevetés, amit az ember nem felejt el amíg él. Miranda az.

XIV.

Az egész úgy néz ki, mint egy mézeskalács házikó. Amint beérünk ráébredek, hogy ez a megállapítás helytelen volt. Nagyon helytelen...

Belül döglött patkányok függenek a plafonról, egy nagy üst áll a szoba közepén, amely mellett egy kis asztal zsúfoltságig megtelt különböző főzetekkel.
- Szia, Sandy  néni!- köszön Adam, de az illető nem mutatkozik.
- Üdv! Mi szél hozott, fiam?- lép be a szobába csörgés közepette.
- Öö...Jó napot...- mondom óvatosan.
Amint a nő rám néz, átfut egy furcsa borzongás...

Adam elmeséli a sztorinkat.
- Ide szellemidézés kell!- válaszolja gonoszul nevetve.
Varázsigét mormol, és különböző főzeteket önt az üstbe.
- Szerintem megőrült.- nyögi be Szivacs egykedvűen.
Extroplazmák emelkednek ki az edényből, amik körözni kezdenek a szobában. Az arcuk olyan, mint a szeretteimé. Van egy anya, egy Szivacs, az utolsó emlékem apáról, és a legfurcsább: Adam. Mindegyik fej eltorzult a kíntól és a fájdalomtól. De ezeket miért mutogatja nekünk? Automatikusan az ajtó felé hátrálok. Felkapom Szivacsot, és lélekszakadva rongyolok kifelé.

Az erdő kietlen. Madárcsicsergés felfüggesztve. A levelek halk suhogása töri meg a csendet. Kiáltást hallok:
- Állj meg, Tia! Hová futsz?- lihegi Adam.
- Jó messzire ettől a banyától. És most már csak Szivacsban bízhatok. Te is átvertél! Áh, miért is hittem, hogy majd a leggonoszabb boszorka fia lesz a legjobb haverom? Olyan vagy, mint az anyád! Csak egy fokkal alattomosabb!- osztom ki a fiút.
Akaratlanul is könnybe lábad a szemem, majd sírva elrohanok.
- Mégis mit tettem?- hallom Adam egyre távolodó hangját...

XIII.

Az ösvény fekete sikátorba torkollik, ami fokozatosan alagúttá változik fejünk felett. Suttogva szólalok meg:
- Adam, biztos, hogy jó felé megyünk? - Valószínűleg felém fordul, de ebben nem vagyok biztos mivel nem látom.
- Ühüm.. Csak bíz bennem!
- Jó-jó csak az orromig sem látok! - Előttem lépked valamennyivel. Megáll, megvárja hogy utolérjem. Óvatosan megfogja a kezemet. Kisebb áramütést érzek. Fogalmam sincs, hogy ez mi lehet. Anya érintését sosem követte ez a bizsergető érzés..
- Tia! Gyere már! - Engedelmesen követem. Ha ez egyáltalán lehetséges, a sötét még sűrűbben vesz körül bennünket. Szinte tapintható. Mondjuk ez az egész a fiú kezét fogva nem is tűnt olyan ijesztőnek.
Lassan de biztosan közeledtünk. ( Adam állítása szerint ) Hirtelen fényt láttam az alagút végén.:
- Hé, az ott tényleg fény, vagy már hallucinálok?
- Mindjárt megérkezünk! - Szivacs kotyogott közbe:
- Mi ez a fura hely? Miért szorongatjátok egymás kezét? - Hirtelen zavarba jöttem, bár fogalmam sincs mitől. Ez a helyzet tényleg kezd egyre furább lenni.
- Adam, vannak pillangó alakú hasban élő élősködők? - Pislogás nélkül mered rám:
- Hogy mi? - Tényleg, mintha lepkék repkednének a gyomromban. De ezej szerint ez hülyeség. Jó tudni.
- Semmi, nem érdekes. - Van egy olyan érzésem, hogy tovább faggatott volna, de ebben a pillanatban kiértünk egy kis tisztásra. Tényleg olyan volt, mint az otthoni mesekönyveimben amikből Anya olvasni tanított. Zöld fű, madárcsicsergés, kicsi tökéletesen otthonos ház, de az egész hely bennem megkongatta a vészharangot. Félelem szorította össze a torkomat, bár ennek semmilyen ésszerű magyarázata nem volt. Én vadász vagyok. Mindig én szereztem az élelmünket. Különösen jó megérzéseim vannak, s eddig még nem hagytak cserben. Próbálom lenyelni a torkomban keletkezett gombócot. ( Pillangók a hasamban, gombóc a torkomban, mi jön még?)

XII.

Falak. Mindenhol csak falak. 10 perc sikertelen keresés után végre megtalálom a kijáratot. Egy hosszú kőfolyosó, tele mellékjáratokkal. Szerencsére baj nélkül átjutunk. Vagy mégsem...?

Egy napos rétre érkezünk ki.
- És most merre?- kérdezem Adam-et.
- Vissza a barlangba!
- Hülye vagy? Én oda vissza nem megyek!
- Otthagynád Szivacsot?
Ezzel a végszóval rohanunk vissza a barlangba, de feleslegesen. Pár perc múlva a kutyus agár alakban rohan kifelé.
- Fussatok, bolondok! Fussatok!- üvölti lógó nyelvvel.
Kérdés nélkül száguldunk egyenesen. Amikor hátranézek egy hatalmas termetű állatot látok, természetellenesen fekete és zöld színben.
- Anyám küldte ránk! Ez egy ascebal!- lihegi Adam.
- Nem tudnád megszelídíteni, mint a többi állatot otthon?- kiabálja túl a lény trappolását Szivacs.
-  Kevés rá az esély! Ez az állat a sötétségből lett teremtve, szín tiszta fekete mágia!- harsogja Adam.
- Ti balra, én jobbra!- kapcsolódom be óbégatásba.
A tervem beválik: az állat egyenes továbbrohan, és mi végre pihenhetünk.
- Mi a fene volt ez??- érdeklődöm kimerülten.
- Egy ascebal. Anyám teremti ezeket, főleg bányászásra használja, de ilyen célra is megfelel. Látása és agya fejletlen, szóval nem fog visszafordulni.

Egy vadösvényen sétálunk.
- Itt lakik egy jó boszorkány. Ő talán tud nekünk segíteni.- magyarázza Adam.
- Én már nem tudom követni ezt a ki-a-jó-ki-a-rossz játszmát...- mondjuk szinte kórusban Szivaccsal.
- De ő tényleg jó. Jósnő. Nekem például azt jósolta, hogy találkozni fogok két ismeretlennel, és szembe fogok szállni Mirandával. És ez valóra is vált.
- Na jó. Remélem nem tart sokáig, anyának hamarosan vége... Mi a nő neve?- enyhülök meg.
- Cassandra. Azaz Sandy néni. Megbízható figura.
- Na jó. És hol lakik ez a boszi?
- 2 órára innen. A hajszínét ne fikázd, szőke haj kék párducmintával. Azért ilyen fura, mert ő az egyik legöregebb boszorkány. De bájitalokkal fiatalon tartja magát. Amúgy ő a nagynéném. Nagyon érdekes, de tényleg anyám testvére. Persze ő a kedvesebb tesó, szóval megbízhatsz benne...
Az utolsó szavakat meglehetősen bizonytalanul mondja. Hmm...

XI.

A fény annyira megijeszt, hogy egy kiáltással becsapom a szekrényajtót. Adam fut be kissé késve a szobába. Szivacs mellette liheg. Eléggé meglepődök, mivel útitársam karon ragad kinyitja a szóban forgó bútor ajtaját, s velem együtt beugrik. Beszippant a kékség. Kétségbeesetten kapaszkodok a fiúba. Durván érünk földet, a hátam fáj a becsapódástól. Sötétség vesz körül. Arra eszmélek fel, hogy valaki erősen rázza a vállamat, s ijedten suttogja a nevemet:
- Tia! Tia! Tia, hallasz engem? - A levegő belém szorult, egy kicsit, ezért akaratlanul is halkan köhögök. Ezután végre sikerül megszólalnom:
- Adam? Adam te vagy az? - Hallom, hogy az illető sóhajt.
- Igen, én vagyok. Nincsen valami ötleted, hogy hol a fészkes fenében vagyunk? - Örülök, hogy sötét van, ugyanis csak most veszem észre, hogy szorosan magához ölel. Újra meg kell köszörülnöm a torkomat, ugyanis az elszorul.:
- Fogalmam sincs. - Érzem, hogy el akar engedni. Erősen belekapaszkodom. Nem tehetek róla. Most engedhetem el. Érzem, hogy kissé bizonytalanul újra átölel:
- Tia, mi a baj? - Most mondjam neki, hogy szeretem? Hogy fontos nekem? Hogy szükségem van rá? Szinte biztos, hogy kinevetne. Összeszorul a torkom. Halkan válaszolok:
- Félek. - Végül is nem is hazudtam olyan nagyot. Elvégre félek. Ki ne félne egy sötét helyen, ahol nem lát semmit, nem tudja hol van, csak azt tudja hogy az Anyukája szekrénye valószínűleg egy teleportkapu. Sokáig azt hittem Anyám mindent elmond nekem. Ebbe a hitembe egyre több kétely vegyül. Tegyük fel, hogy nem tudta, hogy a szekrénye (amihez sosem szabadott hozzáérnem) teleportkapu. Elég valószínűtlen. De azért elképzelhető. Gondolatmenetemet Adam szakítja félbe:
- Ne félj! Itt vagyok! - A szavai tényleg biztonságot nyújtanak. Megcsikiz. Ez te vagy? Vagy esetleg egy dínó? - Akaratlanul is nevetek.
- Igen, képzeld dínó vagyok! Grr! - Hirtelen eszembe jut valami. Hát persze! A telekinézis! Végig tudom tapogatni ezt a helyet, anélkül hogy megmozdulnék! De arra szükségem van, hogy Adam ne nagyon mocorogjon.:
- Figyelj, próbálj meg nem mozogni, jó? Körülnézek! - Fejemet a vállába fúrom. Biztonságban érzem magam. Szorosan összezárom a szemem, éppen elindulnék amikor félbeszakít:
- Így hogyan nézel körül?- Mérges vagyok rá.
- Csitt!
- Jó, de hogy csinálod? - Tényleg kezdek begurulni.
- Telekinézis! Csak hallgass már el! - Szerencséjére csöndben marad. Elmémmel óvatosan kutakodok a szobában.

X.

Következő nap is kimegyek a forráshoz felfrissülni. Egy griff hangját hallom, de érzem, hogy nem gonosz céllal jön. Amint leszáll, megpillantom a hátán kedvenc kiskutyámat, Szivacsot.
- Az emberrablók visszamentek a házunkba, és elvitték azt a könyvet, amit a titkos szobában olvastál. Nem tudom, mi olyan fontos abban s könyvben.- meséli.
Beviszem Szivacsot a pincébe, és Adam-mel bezárjuk a páncélajtót.

Pár óra elteltével hangokat hallunk föntről.
- Anyám megtalált minket!- suttogja a fiú- Gyorsan kezdj el ásni az elméddel!
A telekinézis segítségével jó nagy darabokat emelek ki a földből. 10 perc alatt elkészül az alagút, átmászás után pedig gyorsan visszatemetem az átjárót.

Egy erdőben állunk. Hívok egy pegazust, hazarepülni, hátha hagytak valami nyomot anyám elrablói. Fél óra múlva oda is érünk. A házban teles káosz van, de egy üzenetet azért találunk:

A felesége 24 órán belül meghal. Ha addig nem adja elő a boszorkányt, kénytelenek leszünk megölni.

Tisztelettel K.A.

- Elég béna túszejtők. Nem mondták meg a címüket.- mereng Szivacs.
Automatikusan abba a szobába rohanok, ahol a könyvet találtam. Kinyitom a ruhásszekrényt, amiből kék fény szűrődik ki...

IX.

Éjszaka van. Adam csendben horkol. Jól teszi, én nem tudok aludni. Csak most fogom fel a nap eseményeit. Eddig sosem gondoltam volna, hogy nem vagyok normális. Van amiben nem hasonlítottam Anyura, ez tény. Például ő sosem röptetett tárgyakat, de azt gondoltam csak azért nem csinálja, mert nem szabad. Félt az állatoktól, én viszont szerettem őket. Talán az elsőre leglátványosabb különbség köztünk a hajunk színe volt. Az övé szép dús gesztenyebarna, az enyém türkizkék. Nem gondoltam, hogy ez olyan nagy dolog lenne, egészen addig a pillanatig, mikor útitársam közölte velem, hogy boszorkányok védjegye a hajuk színe. Ezt eléggé furcsálltam. Akkor most a jóké kék a rosszaké pedig zöld? Ezt a kérdésemet kinevette.Azt mondta:" a hajáról ismered meg a boszorkányt. Nincsen még egy olyan hajú boszorkány, mint te, se olyan mint az anyám. De honnan veszed, hogy te jó vagy? Nem tudhatod. Azt sem tudod mi jó és mi a rossz. Honnan tudnád hova tartozol?" A kérdései még mindig a fejemben kavarognak. Tényleg, mi a különbség a sötét és fény között? A jó és rossz között? A szép és a csúnya között? Az élet és a halál között? Sokszor a rossz a szép, a jó csúnya. Sokszor a sötét a biztonságos, a fény a veszélyes. Mi különbség közöttük?

Szép lassan álomba filozofáltam magamat. Reggel amikor felébredek Adam nem alszik mellettem. Ásítva megdörzsölöm a szemem. Kék hajam bozontosan meredezik fejem tetején. Kikászálódom az ágyból, s továbbra is ásítozva felcaplatok a lépcsőn. Amikor a fekvőhelyet kerestük, láttam, hogy az egyik szoba egy kis kertre nyílik ahol volt forrás. Fél óra keresgélés után meg is találom a szobát. ( Tényleg nagyon álmos lehetek...) Megmosom az arcom, de a hűs víz sem éleszt fel teljesen. Mérgesen a víz alá nyomom a fejemet. Ez használ. Kinyitom a szememet. Kis halakat látok. Megszólalnak:
"- Meg akarsz minket enni? - Halkan nevetek.
- Dehogyis! Ilyen veszélyesnek látszom?" - Szinte hallom megkönnyebbült sóhajukat, de kezd elfogyni a levegőm ezért köhögve kiemelkedem a forrásból.
- Ööö... Szerintem ha meg akarsz halni, annak a vízbe fulladásnál egyszerűbb módjai is vannak... - Megpördülök, Adam néz rám vigyorogva. Értem a viccet, de duzzogást színlelek.
- Nem akarok megfulladni, csak a halakkal beszélgettem! - Elkerekedett szemmel néz rám:
- Mond, hogy csak viccelsz! - Felvonom a szemöldököm. Tényleg ő a második ember( Ha egyáltalán embernek lehet nevezni.) akivel Anyun kívül találkoztam. De miért kell gyengeelméjűnek lennie?
- Pff... Mi a baj azzal? Úgy tudok velük beszélni, mint ahogy veled beszéltem Miranda házában. - Látom, hogy elfehéredik.:
- Mi a baj? - Nyel egy nagyot.
- Tényleg te vagy az Utolsó Reménység. - Már megint ez az idióta szöveg.
- Tia, légyszíves  ne gondolj rólam ilyeneket, ugyanis gondolatolvasó vagyok! - Pislogás nélkül meredek rá. :
- Na jó, melyik számra gondolok? - Vigyorogva néz rám, de arcán még mindig tükröződik félelem is.:
- 3,14159265. Miért gondolsz a pí-re?
- A mire? De különben hiszek neked tényleg erre gondoltam.

VIII.

Sprintben rohanunk pár utcát, csak aztán állunk meg pihenni.
- Az anyám a legsötétebb varázslatokat küldi ránk, és csak egy hely van, ami védett a mágia elől.- világosít fel útitársam.
-És mi lenne az?- rázom ki kék tincseimet a szememből.
- A Gödör.- mondja, kihangsúlyozva az "A" betűt.
- Gödör? Miért pont Gödör?- kérdezősködöm, miközben futólépésben haladunk Brooklynba.
- Mert A Lyuk név már foglalt.
Átvergődünk a beszakadt hídon, majd megállunk egy tök átlagos ház előtt. Én nem így képzeltem el a mágiától védett helyet, de ez van, ezt kell szeretni. Lemegyünk a viskó pincéjébe.

Lecipelünk egy poros ágyat, és amíg én porolok, ő pakol.  Pár óra múlva el is készülünk a berendezkedéssel, és felrakunk egy páncélajtót.

VII.

Felkapaszkodom az egyikükre. Udvariasan megkérdez:
- "Mindkettőtöket Mirandához? - Ööö..
- Nem tudom ki az a Miranda... - Sóhajt egyet:
- Boszorkány... - Huh.
- Igen hozzá.
- Akkor kapaszkodjanak! - A másik sárkányra pillantok, s látom, hogy Adam a hátán ül. Felvanom a szemöldököm:
- Biztos, hogy jól vagy?- Csak bólint. A minisárkányok kiemelkednek velünk a vízből, majd félelmetes száguldásba kezdenek. Egy fél óra múlva egy teljesen átlagos manhattani ház bejárata előtt állunk. ( Ezalatt értsd azt, hogy befutotta az ősdzsungel, félig összedőlt, de pont ettől átlagos..) Amikor belépünk egy otthonosan berendezett szobába, az első dolog ami szemembe tűnik az Miranda. Derékig érő zöld haja van, karcsú termete, az arca viszont nem látszik mivel háttal áll nekünk. Továbbra is kikönyökölt az ablakpárkányra, (bevallom én féltem volna, hogy leszakad) mi pedig zavart csöndben álltunk. Még mindig nem fordult meg, úgy beszélt hozzám:
- Isten hozott Tia! Régen láttalak! - Hát, jó tudni, hogy itt mindenki ismer engem, én meg senkit az ég világon.
- Jó napot! - Dadogom zavartan. A nő vidáman megszólal:
- Nagyon szép munkát végeztél Adam! Igazán köszönöm! Senki sem gondolta volna, hogy egyszerűen ide hozom az Utolsó Reménységet a házamba, s saját kezűleg ölöm meg. - Jeges félelem járja át testemet. Rádöbbenek valamire: Senki sem mondta, hogy ez boszorkány jó. Én hülye pedig nem kérdeztem. Adam pedig neki dolgozik. Már azt hittem egy emberben megbízhatok.
- Ki vagy te? - Kisebb csoda, hogy a hangom nem remeg.
- Miranda vagyok, a legerősebb fekete boszorkánymester. - Lassan megfordul. A szemei élénk rózsaszínben tündökölnek. Mosolyog. Az ereimben megfagy a vér. Lassan szólal meg:
- Igazán különleges ajándékot adok neked, fiam: Te ölheted meg! - A mellettem álló fiúra nézek és eléggé meglepődöm: arcán semmi nyoma az örömnek. Halkan szólal meg :
- Ne kérj tőlem ilyet anyám! - Zöldike /Ha úgy is meghalok, miért ne csúfolhatnám?/ elmosolyodik.:
- Az ölés művészetét is el kell sajátítanod Adam. - Hirtelen meglepetésemben majdnem felkiáltok. A mellettem álló fiú hangját tisztán hallom a fejemben. Ez a képesség emberekkel sosem működött eddig.
"- Tia, bocsáss meg nekem! Én veled vagyok. Használd a képességedet! Anyám azért jön közelebb, mert le akar szúrni. Egy gonosz varázslatot árasztó tőrt keress! " - Nagyot nyelek, behunyom a szemem. A kést meglepően könnyű megtalálni. Miranda a háta mögött szorongatja. Megpróbálom minimálisan megmozdítani, hogy lássam hallgat-e rám. Mikor a fegyver felől nem érzek ellenállást, gondolkodás nélkül a boszorkány ellen fordítom. Hallom az éles sikítást. A szemem kipattan, a boszi hátából fröcsögve spriccel a feketés vér. Hátat fordítok, Adam-mel az oldalamon kirohanok az ajtón.

VI.

-Ja...Ő megfulladt...-válaszolja egykedvűen.
-Hogy mi?!- akadok ki.
-Nyuugiii...Csak szívatlak...Amúgy jól van. Egy másik delfin, Lima bevitte egy barlangba ápolni, mivel csak magadat mentetted meg. Csoda, hogy túlélte. Meg akarod látogatni?
-Hát...ööö...nem is tudom...- hebegem.
-Jó, akkor ezt igennek veszem.- mondja, majd visszafordul.

Egy sötét kis barlangban vagyunk, aminek a közepén lévő meder teljesen megtelt vízzel, ezért csak az alatt lehet közlekedni ki-be. Adam most ébredezik, de egy csonttöréssel és néhány zúzódással megúszta. Ahhoz képest, hogy Lima csak egy delfin, simán elmehetne orvosnak.
-Elég egoista vagy, nem gondolod?- mondja, és felnevet.
-Innen hova fogunk menni, most, hogy körözött bűnözők lettünk?- térek a tárgyra.
-Van egy hely, a lakhelyedtől nem messze. Ott lakik az egyik boszorkány, talán tőle kérhetnétek tanácsokat. De vízi úton nem lehet megközelíteni.- mondja George
Kiúszom, majd füttyentek egy nagyot, mire két minisárkány jelenik meg.

V.

A zuhanás miatt egyre jobban felgyorsulunk. Kétségbeesett sikoltás tör fel a torkomból, de elég hamar rádöbbenek, hogy ez semmin sem változtat. Szorosan behunyom a szemem és az elmémmel olyan tárgy után kutatok a közelben, ami egy kicsit felfogná az esést. /Igen, ezt elég nehéz elmagyarázni, de megpróbálom. A telekinézis azzal is jár, hogy egyszerűen érzékeled a tárgyak helyét.../ Kutakodásom nem jár sikerrel. Hirtelen fura gondolatom támad. Elég mély lehet ez az izé ha van időm gondolkodni. Még sosem próbáltam a vizet mozgatni, de most kénytelen leszek. Erősen koncentrálok, s nem kis meglepetésemre hallgat rám, engedi hogy tereljem. Hallom magam mellett Adam meglepett kiáltását. Ezek szerint tényleg működik. Mivel nincsen jobb ötletem, két kezet csinálok amik elkapnak. Becsapódok. A jéghideg víz átjárja a ruhámat, fázom. Hajam körbeöleli arcomat. Fázom, de mégis biztonságban érzem magamat. Egy delfin szerűség / Hosszú lila ormánya van, azért szerűség/ hangját hallom a fejemben.
"-Te vagy Tia? - ez a beszélgetés furán kezdődik.
- Igen, én. - Uszonyok súrlódnak a kezemhez.
- Kapaszkodj!- Hallgatok rá, mivel a tüdőmből vészesen fogy a levegő. Mondanom kéne valamit, vagy csak egyszrűen megköszönni, hogy megmenti az életemet. De ez nem ilyen egyszerű. Inkább más témát választok:
- Aki szintén beesett ide ember, vele mi történ? - Megköszörüli a torkát. (Ha van neki olyan..)
- Jól van ő, hát ez hosszú történet...

IV.

Melody egy barlangba visz, ami elég messze van a lakóhelyünktől.
-Nos,- szólal meg a hangja a fejemben- már biztosan sejted, hogy te egy boszorkány vagy. Ti egy külön faj vagytok, akikből csak nagyon kevés van. Szupererőtök különbözik minden egyes egyednél, mint neked az állatszelídítés, vagy a telekinézis. Akik elrabolták az anyukádat, tudnak a boszorkány létedről, ezért meg akarnak szerezni.
-Ez mind szép és jó, de mint fogunk csinálni? Anyámat elrabolták!!- kapok idegrohamot.
-Hát...Sereget gyűjtünk...

A szelek szárnyán szállunk valahova. Alattunk burjánzik a dzsungel, de a lombok alól emberi zajt hallok. Anya óta nem beszéltem emberrel. Hirtelen Melody nyakába egy nyílvessző fúródik. Azt követi több másik is, egészen addig, amíg a sárkány éles halálsikolyától zeng a "város". Üvöltve kapaszkodom az állat vérben úszó hullájába, majd egy reccsenéssel földet érek. Valaki leüt egy nehéz tárggyal, és minden elsötétül...

Egy ketrecben ébredek, ami egy nagyon mély szakadék felett himbálódzik. A kanyon alján víz csobog. Mellettem egy fiú áll, és aggódó arccal kémleli az eget.
-Te mit nézel?- kérdezem, mire ijedtében akkorát ugrik, hogy majdnem kirepül a fogdánkból.
- A hollókat. Tudod itt olyan a vallatás, mint a madáretetés. Szó szerint. Beküldik hozzánk ezeket az elmutálódott lényeket, akik először a szerveidet eszik meg.  Addig esznek, amíg át nem állsz hozzájuk, vagy meg nem halsz. Hogy hívnak? Én Adam vagyok.
-Tia, de...- nem tudom befejezni a mondatot, mivel fellök, és befogja a számat.
-Maradj mozdulatlan... Nehogy észrevegyenek...- suttogja.
Ekkor egy holló csapódik a ketrec vékony deszkái közé, és csőre csapásától leszakad a "padló". Némán zuhanunk a mélybe, várva a vízbecsapódást.

III.

Anya minden dolgot túl aggódik. Most éppen házi őrizetben vagyok! (Pff..) Jó, jó megpróbáltam kiszökni az ablakon, de hát ha nem enged ki mit csináljak? Dögunalom itt minden. Elvette tőlem azt a könyvet, ráadásul fura kérdéseket tett fel. (Pl.: Mit tudsz? Ugye nem? - és más hasonló érdekességek...) Ki vagyok készülve. Valami történjen már! Anyu már vagy öt órája itt hagyott bezárva. Lassan visszajöhetne. Éhes vagyok, meg álmos. Inkább alszom egyet.

Reggel van, kétségbeesetten dörömbölök az ajtón, de Anya még vagy alszik vagy nagyon nagy öhmm kakiban vagyok. A második eset a valószínűbb, mert azért ha mérges rám reggelit akkor is szoktam kapni.Teljes erőmből nekirohanok az ajtónak, vállal erősen meglököm. Egy reccsenéssel átszakad a nem túl erős ajtó. Balek vagyok. Be sem volt zárva. Most egyszerűen kinyitni és kisétálni rajta túl egyszerű lenne, inkább akciófilmeset ( Igen tudom mi az ) játszom, kibújok a lyukon, s óvatosan elindulok a folyosón. Valami nagyon nincsen rendben: Minden felforgatva, a tárgyak bútorok szerteszét hevernek a földön összetörve. Ezt a rumlit biztosan nem Anya csinálta.:
- Anya! Anyaa! ANYA!ANYAAAAA!-Semmi válasz. Csak süket csend.
 De akkor mégis kicsoda tette ezt? Belépek anya hálószobájába és küszöbön megdermedek. Dulakodás nyomai, némi vér a szőnyegen (és ha ez egyáltalán lehetséges) még nagyobb rumli. A torkom elszorul. Egy teleírt papírfecnit látok anya éjjeliszekrényén.
"Laura Evens drágán megfizet, mivel nem volt hajlandó előadni a boszorkányt! Jason Evens Mikor te ezt a papírt megtalálod addigra a feleséged már nem él!
                                                                                       Tisztelettel: K. A. "
Pislogva nézek a lapra, nem tudok megszólalni. A fejemben gondolatok örvénylenek:" Jason Evens-nek hívták Apát? Mi történ Anyával? Milyen boszorkány?Boszorkány! Boszorkány! BOSZORKÁNY!" - Hirtetlen minden megvilágosodik. Az boszorkányságnak számít ha az ember puszta akaratával képes tárgyakat mozgatni? Mert én tudok. Nem nehéz,  bár Anya amikor ezt először meglátta kifejezetten megtiltotta, hogy csináljam. Én kevertem bajba őt? Miért írtak üzenetet Apának? Él? Kik ezek az emberek. Miért akarnak rosszat? Miért van olyan, hogy rossz? Mitől lesz valaki rossz? A kérdések kusza összevisszaságban keveregnek a fejemben. Aztán győz a menekülési ösztön. Felrohanok a tetőre, olyan hosszan fütyölök amilyen hosszan csak tudok. Az egyik sárkány Melody hallja meg. Érzékelem a fejemben a hangját:
"- Mi a baj Tia? - kétségbe vagyok esve. Érzem, hogy sós könnyek folynak végig az arcomon. Visszagondolok a feldúlt szobára, a levélre igyekszem minél jobban kifejezni magam. /A sárkányok úgy kommunikálnak, hogy a gondolataidban olvasnak./ 
- Semmi baj kislány! Nyugalom! Most pedig ülj fel szépen a hátamra és tűnjünk innen!"- Felkászálódom. Mi lesz Anyával? Hova megyünk? De nincs erőm kérdezni.

II.

Kinézek az ablakon, és ekkor nagyon jó ötletem támad. Az ablakom alatt rács vezet le, hogy megvédje az embereket a tolvajoktól, de szerintem csak elősegítette a betörők munkáját...Biztosítás nélkül kezdem el a mászást. Kb. az ötödik emeletnél tartok, amikor anyám hangját hallom fentről.
-Tia, felviszem az ebédet!- hallom a jól ismert hangot.
Csúcssebességgel mászom vissza de elkésem. A nyitott ablak sarkánál tartok, amikor megpillantom ősömet. Most már a menekülés a célom, nem a bejutás. Persze rögtön feltűnik neki szökésem forrása, ezért kimért léptekkel az ablak felé caflat. Az utolsó pillanatban sikerül átugranom egy másik ablakpárkányra, és bezúdulni az ablakon.

Ebben a szobában még sohasem jártam, pedig már jó ideje itt élünk...Meglátok egy nagy könyvet a sarokban. Oldalai kissé megégtek és néhány lap hiányzik, de olvasható. Olvasni még anyám tanított meg, amikor 80 voltam. A fedőlapja olvashatatlan volt, ezért rögtön rátérek az első fejezetre:

I. A rosslyni kápolna:
Egyesek szerint a kápolna alatt egy dimenziókapu működik. A kaput máig nem tudták kinyitni, de nagyon sok elmélet létezik, amelyek többsége kudarcba fulladt. A plafonon furcsa kockaminták állnak ki a falakból, amik lehet, hogy hangjegyeket jelképeznek, és a darab eljátszása a kulcs. Néhány ember ráállt egy bizonyos kődarabra, ami remegni kezdett a lábuk alatt, és...

A könyv nagyon elgondolkodtat. Merengtem volna ezen a sztorin tovább, de anyám mindent elront amikor belép.

I.

Régen az emberek sokkal rövidebb ideig éltek. Az-az megint csak másképpen. Anyu 180 éves régen szerinte olyan 40 éves lenne. Én egy "régi" 16 évesre hasonlítok.. Azt állítja sokkal lassabban öregszünk. Hát nekem végül is mindegy. A fejlődés ugyanolyan, csak tovább tart.

 Azt hiszem beszélnem kéne a világunkról: Egy városban élünk amit régen New Yorknak hívtak. Valamikor szép lehetett: széles sugárutcák, parkok, játszóterek, felhőkarcolók, lakónegyedek voltak itt. Most mindent visszahódított a természet.

Apára nem emlékszem. Szent meggyőződése volt, hogy rajtunk kívül is vannak túlélők. Anyu nem tudta lebeszélni, elindult megkeresni őket. Megígérte, hogy visszajön, de sosem láttuk viszont. Én még sosem találkoztam másik emberrel, pedig tök érdekesek lehetnek. Anya mindig így mesélte: Apád elindult, rá egy hétre megszülettél te. Amikor elég nagy lettem, hogy tudjak neki segíteni, nekem kellett élelmet keresnem. Ez egyérdekes dolog. Anya menekült az állatok elől, de mikor megszülettem erre tovább nem volt szükség: egyikük sem bánt. Mintha valaki megbüntetné őket, ha egy ujjal is hozzám érnek. Lakásunkat egy volt "luxusvillában" rendeztük be. Szivaccsal osztjuk meg ( aki egy zöld kutyus), legalábbis Anya csak róla tud.

Most éppen a szobámban csücsülök és a szabaduláson gondolkozom. ( Két hetes szobafogságot kaptam, mivel felrepültem Abbey - hátán a szabadságszoborra ( vagy nem is tudom hogy hívjákra.) Most miért? Akkor is szép a kilátás! Mondjuk Mami frászt kapott : szobafogság. Ennél kevés rosszabb dolog van. Itthon ülni. Pff...   Mondjuk az utóbbi időben néha valami furcsa, berregésszerű hangot hallottunk és azóta Anya félt mindentől...

Egy picit rólunk...

Tehát: Két "nem éppen teljesen normális egyén" úgy dönt hogy írnak közösen egy blogot. ( Különben mindkettőnknek van. Ha érdekel az is akkor nekem : http://amys-life-in-madhouse.blogspot.hu/
                                            Boginak pedig: http://life-of-aveline-scott.blogspot.hu/  )
Eléggé különbözőek vagyunk. Picit felosztottuk egymás között a dolgokat. Bogi dolga a viccek, észbontó dolgok és durva akciójelenetek, esetleg a horror. Az enyém a történet menete és a romantikus, + a krimi szál. A fantasy része közös. Ez az alap felállás, de ha érdekel a történet, esetleg csatlakozni szeretnél szívesen várunk! ;) Csak írj nekem e-mailt és (ha van) linkeld a blogod! De elég volt a felesleges száj-jártatásból! :) Akkor el is kezdem..