Melody egy barlangba visz, ami elég messze van a lakóhelyünktől.
-Nos,- szólal meg a hangja a fejemben- már biztosan sejted, hogy te egy boszorkány vagy. Ti egy külön faj vagytok, akikből csak nagyon kevés van. Szupererőtök különbözik minden egyes egyednél, mint neked az állatszelídítés, vagy a telekinézis. Akik elrabolták az anyukádat, tudnak a boszorkány létedről, ezért meg akarnak szerezni.
-Ez mind szép és jó, de mint fogunk csinálni? Anyámat elrabolták!!- kapok idegrohamot.
-Hát...Sereget gyűjtünk...
A szelek szárnyán szállunk valahova. Alattunk burjánzik a dzsungel, de a lombok alól emberi zajt hallok. Anya óta nem beszéltem emberrel. Hirtelen Melody nyakába egy nyílvessző fúródik. Azt követi több másik is, egészen addig, amíg a sárkány éles halálsikolyától zeng a "város". Üvöltve kapaszkodom az állat vérben úszó hullájába, majd egy reccsenéssel földet érek. Valaki leüt egy nehéz tárggyal, és minden elsötétül...
Egy ketrecben ébredek, ami egy nagyon mély szakadék felett himbálódzik. A kanyon alján víz csobog. Mellettem egy fiú áll, és aggódó arccal kémleli az eget.
-Te mit nézel?- kérdezem, mire ijedtében akkorát ugrik, hogy majdnem kirepül a fogdánkból.
- A hollókat. Tudod itt olyan a vallatás, mint a madáretetés. Szó szerint. Beküldik hozzánk ezeket az elmutálódott lényeket, akik először a szerveidet eszik meg. Addig esznek, amíg át nem állsz hozzájuk, vagy meg nem halsz. Hogy hívnak? Én Adam vagyok.
-Tia, de...- nem tudom befejezni a mondatot, mivel fellök, és befogja a számat.
-Maradj mozdulatlan... Nehogy észrevegyenek...- suttogja.
Ekkor egy holló csapódik a ketrec vékony deszkái közé, és csőre csapásától leszakad a "padló". Némán zuhanunk a mélybe, várva a vízbecsapódást.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése