XXII.

Bizonytalanul felülök a lény hátára, és szembenézek Arleen és Szivacs rettegő pillantásával.
- Gyertek! Barátságos!- próbálom meggyőzni őket.
Úgy néznek rám, mint aki megzakkant. Végül is, én csak egy kék hajú lány vagyok, aki egy mantikoron ül, amit kedves lénynek állít be... Nem akarok erőszakoskodni, de az arckifejezésükből ítélve azt hiszik, még mindig hallucinálok. Leugrom Korni-ról, majd a hónom alá csapom a kutyámat meg a szerelmét.
Két óra múlva megállunk.
- Ott vagyunk már?- kérdezem türelmetlenül.
- Dehogy! Manti Korni csak megállt inni!- hangzik a fejemben a nyugtalanító válasz- Innen még 2 napi járóföld!
Itt betelt a pohár.
- Hol tartják fogva Adam-et?
- A Szikla-hegy 3. barlangjában, de...
A mondatát nem tudta befejezni, mert az éles hangú füttyszavamra megjelenik Abbey, és gondolkodás nélkül fölülök rá. Nem hiányzik 2 nap azzal a mantikorral... A pegazusokkal jobban lehet beszélgetni, és nem beszélnek E/3-ban magukról. Élvezetesebb így a társalgás...

XXI.

Ereimben áramlik az adrenalin. De érdekes módon mégsem érzek késztetést a menekülésre. Fogalmam sincsen miért. Bárki, akinek van egy csöpp esze is, üvöltve rohanna, én meg itt szemezek ezzel a öhmm... lénnyel. Valami komoly gond lehet velem. A mantikor halkan mordul egyet. Egész barátságosnak tűnik... Azt hiszem minden józan eszem magamra hagyott. ( Ha egyáltalán volt nekem olyan.)  A szörnyike közelebb jön, s erőteljesen, de mégis óvatosan megbök az orrával, minek következtében kisebb nyálcsomó placcsan kapucnis felsőmön. Undorodva óvatosan leszedem a nagyját, ami nem olyan egyszerű feladat, ugyanis eléggé nyúlik. A lény nagy szemekkel bámulja bénázásomat. Csak most tudatosul, hogy egyedül ácsorgok egy barlang közepén egy mantikron társaságában. Hova tűnhetett Szivacs és Arleen? A kérdés azonnal eszembe juttatja Adamet, s mély tompa fájdalom ereszkedik a tudatomra. Egy éles hang tör át a sötétségen: " Mantik Roni nem akar rosszat! Manti Korni-tól nem kell félni! Manti Korni sajnálja! Manti Korni nem akarja meg enni téged!" - Szép lassan tudatosul bennem, hogy az előttem álló szörny "beszél" hozzám, bár a fogalmazásmódja érdekes, semmiféle rosszindulat nem sugárzik belőle. Az érzelmeit elsősorban megbánás uralja. Ez elég érdekes. Az ilyen lények a vérszomjon kívül általában semmit sem éreznek. Gondolatmenetemet a hangja szakítja félbe: " Manti Korni jó mantikor! Manti Korni nem eszi meg te! Ne gondolj ilyeneket Manti Korniról !Manti Korni azt akarta mondani, hogy elviszi téged ahhoz a fiúhoz!" - Adam!

XX.

Egy napja folyik az álmom. Kezdem úgy érezni, mintha ismerném ezeket az alakokat, de neveket nem tudok mondani.
- Jé, szia Sólyom! Szép szárnyad van!- mondom a fiúnak, akinek szárnya lett.
- Most meg mi történik vele?- kérdezi.
- Hallucinál. Holnapra már visszatér.- válaszol a macska.
- Ki illuzionál?: És hol? Ugye nem ragályos?- nézelődök kétségbeesetten.
- Hát te!
- Én? Én nem...VIGYÁZZ, FALTÖRŐKOS!- hasalok a földre- Oké, elment.
Mindenki aggódva figyel, de nem értem az okát. Élő okuateás flakonok mászkálnak az erdőben, mi pedig neonzölden ragyogunk. Illetve, én neonsárga vagyok, ami szebb szín. Besötétedik, én pedig elalszom.

- Jó reggelt!- pattanok fel az első napsugárra.
A többiek is ébredeznek. Mindenki örül, hogy visszatértem, de mégis honnan?
- Mi folyik itt?
- Hát jó...- kezd bele Adam - Éppen az időjárás-dimenzióban voltunk, amikor te teljes erődből neki mentél egy sziklának.
- Én úgy emlékszem, hogy átestem egy faágon.
- De nem így történt. Nagy nehezen felébresztettelek, de amnéziás lettél. Szerencsére időben át tudtunk jutni a dimenziókapun, ezért vagyunk most itt. Következő nap hallucinálni kezdtél, majd három napig kómában feküdtél. Ennyi.
- Wow...Ezt nem néztem ki magamból...
Hátrapillantok, és majdnem le esik az állam. Egy rohadt nagy jeti áll előttem.

Üvöltve rohanunk egy barlang felé, ami egy nem messze lévő hegybe van vájva.
- Ez biztosan Miranda műve! A jetik nem feketék, hanem fehérek, és jeges helyeken élnek!- lihegi Adam.
Az utolsó pillanatba ugrunk be a hegy gyomrába, de a lény elkapja a fiút, aki üvöltve vergődik a szörny óriásmarkában. Mielőtt bármit is tehetnénk, a bigfoot megfordul, és Adam-mel együtt lelép.

Tüzet gyújtunk. Megpróbálok elaludni, de nem megy. Ez a jeti mindent tönkre tett... Egy jó napom se volt... Folyékony anyagot érzek a vállamon. Mint a nyál nagyobb kiadása... Megfordulok, és egy óriási manticorral nézek farkasszemet...

XIX.

Sikítva próbálom túlüvölteni a földrengést, de nem igazán sikerül. A kiáltásom elveszik a föld  morajában. A gondolatok úgy tűnik futás közben, életveszélyben sem hagynak békén. Mit ne mondjak, elég idegesítőek. Másik dimenzió? Természeti katasztrófák? Sandy hurrikán? Miranda rengés? Egyáltalán mi van? Pedig azt hittem az utóbbi napok eseményei után semmin nem lepődök meg. Úgy tűnik tévedtem. Nem is kicsit. Teleportkapu Anyu szekrényében. Egy boszorkány aki az életemre tör. Telekinézis. Adam. Azt hiszem kezdek becsavarodni, bár ez ilyen körülmények között szerintem nem csoda. A zavaros elmélkedésemnek egy rossz helyen fekvő faág vet véget, ugyanis keresztül esem rajta. Amilyen mázlis vagyok természetesen hasra, s tüdőmből kiszorul minden levegő. Fuldokolva próbálok oxigénhez jutni, több-kevesebb sikerrel. Recsegés. Egy kiáltás. Sötét. Olyan sötét, hogy az ember elkeseredésében már várja a bizonyos fényt az alagút végén. Lehet, hogy az emberek csak azért halnak meg félnek a sötéttől, s gondolkozás nélkül elindulnak a fény felé? Ilyen egyszerű lenne a magyarázat? Mert én most biztosan elindulnék ha lenne, de úgy tűnik nekem még a halálom se lehet szép és fényes. Ez egyszerűen igazságtalan! Távolról valamilyen hang durván átszűrődik a sötéten. Fájdalmat okoz, most már azért küzdök, hogy itt maradhassak a fekete ürességben. Ez legalább nem okoz fájdalmat, de ez hang egyre kitartóbb, s fokozatosan kirángat a semmiből. Bárkihez is tartozik mérges vagyok rá. Nem hagyta hogy megvárjam a nekem járó fényt!...
- Tia! Tia! - Valami nedves dolog folyik végig az arcomon. Ezek szerint sírok. De nem vagyok szomorú, legfeljebb mérges. Ez  a gonosz hang könyörög nekem, hogy válaszoljak. Nem érdemli meg. Én ott szerettem volna maradni, ahol senki sem bánt! Ahol nem folynak érthetetlen okokból nedves dolgok az arcomon. A hang kétségbeesett. Valami hozzáér a számhoz. Na ez már mindennek a teteje! Nem lehet engem egy percig békén hagyni!? Kinyitom a szememet. Egy fiút látok közelről. Megítélésem szerint túl közelről. Valamivel messzebb megy, s megkönnyebbülten mond nekem valamit, amit elsőre képtelen vagyok felfogni, ezért elismétli újra:
- Tia, tudod mennyire a frászt hoztad rám? - Zavartan nézek a fiúra:
- Ki az a Tia? Te ki vagy? Hol vagyok? Ki vagyok? - A fiú szeméből megint útnek indul egy könnycsepp. Na legalább tudom, hogy ez fura izé az arcomon az előbb nem tőlem származott. Ez eléggé megnyugtató. Ez az arc rémlik valahonnan, de fogalmam sincs miért.:
- Te ki vagy? Miért sírsz? Nem szeretem ha az emberekből ilyen izé folyik! Te szereted? Vagy miért csinálod? - Továbbra sem válaszol. Mit ne mondjak, nem valami kellemes beszélgetőpartner. Hú, milyen szavak jutnak az eszembe! Beszélgetőpartner! Ez vicces. Partner, majdnem olyan mint a park. A parkokban olyan barna meg zöld izék vannak. A partokon meg víz! Ez is olyan nevetséges, most gondolj bele víz! Olyan vicces szó!
- Tia, ne szórakozz velem! Nem vicces oké? Légyszíves! - Pedig igenis vicces vagy milyen. Nagyon jó érzés kiadni ezt gurgulázás szerű hangot. Ez biztosan a nevetés. Nevetés: honnan jönnek nekem ezek a fura kifejezések? Egy dorombolásszerű ( Ezen a szón is röhögőgörcsöt kapok) hang szól bele nem túl mélyreható beszélgetésünkbe:
- Adam, még legalább két nap mire teljesen visszanyeri az emlékeit! Ne zaklasd, csak kiábrándulsz belőle! - Várjunk csak, ez fura illető engem figyelembe sem vesz! Ez olyan igazságtalan! Miért beszél úgy mintha itt sem lennék? Egy zöld kiskutya ( hehe, de nevetséges..) nyalogatja az arcomat, majd hirtelen mély hangon megszólal, én pedig sikítva eldobom:
Na, Tia ez nem volt szép! Így dobálgatni engem! Mi ütött beléd? Szivacs vagyok, nem látod!? - A doromboló hangú macskaszerű illető valamit belegyömöszöl a számba, nekem pedig muszáj lenyelnem, mit ne mondjak szörnyű íze van. Újra körbevesz valami, de ez nem sötét hanem színes. Egy erdőben vagyok azzal a fiúval, s most valahonnan tudom a nevét. Adam-nek hívják szép név. Kívülről nézem az eseményeket. Átölel engem. Ez így elég furcsa. Elmosódik minden, újabb jelenet. Egy nő megkötözve. Biztosan ezt hívják álomnak! Álmodom!

XVIII.

Fél óra múlva a fiúk visszajönnek. Csak egy fiatal griffet fogtak, aminek a tollai úgy lángolnak, mint egy átlagos griffé. Legalább nem kell megsütni, és a füsttel felhívni magunkra az ellenség figyelmét.
- Ki volt az a nő, aki olyan, mint az anyám?- szegezem nekik a kérdést, mivel hárman vannak, valaki csak tudja...
- Ja... Ő csak Giselle...- válaszol Arleen.
- "Ő csak Giselle"? Ismernem kéne?- szorítom vissza haragom.
- Giselle Smith. A nagynénéd. Anyád testvére.
Úgy érzem, sikítanom kéne. Hol van az anyám?! Valaki sürgősen feleljen, vagy szívrohamot kapok...
- És ez a "Gisi" a rossz oldalon áll?
- Háát... Én inkább kettős ügynöknek mondanám...
- Akkor ezt úgy értsem, hogyha idejön egy nő, aki állítólag a nagynéném, kijelenti, hogy kémkedik a másik félnek, ne higgyünk neki?
Mind rám néznek kikerekedett szemmel.
- Hát ja.- mondják szinte kórusban.

Csatakiáltások visszhangoznak az erdő fái között. Kétségbeesetten pattanunk fel, és rohanunk előre. Egy nagyon, de tényleg természetellenesen vastag törzsű fa állja utunkat, de már nem tudunk kitérni, és minden elsötétül...

Egy erdőben ébredek fel a többiekkel együtt. Ez az erdő kiköpött olyan, mint amilyenbe Cassandra lakott. Egyszer csak nagyon erős szél csap meg minket: egy minitornádó!
- Basszus... Ez a Sandy-hurrikán!- üvölti Adam.
Lélekszakadva rohanunk, de a "szellő" eláll.
- Ez egy másik dimenzió. Itt mindenki a természeti katasztrófákat jelképezi.- suttogja Adam.
Minden rázkódni kezd. Miranda-rengés? Arleen mintha a gondolataimban olvasna:
- Igen, az!

XVII.

Körülnézek. A rétet oldalról fák szegélyezik, de túl messze vagyunk tőlük. Anyu sokkal öregebbnek, látszik, mint amikor utoljára láttam. Rám sem néz, mintha idegen lennék neki. Óvatosan megszólítom:
- Anyu! Anyu? - Elfordítja a fejét, nem néz rám. Ez a kis elutasító mozdulat, az egész eddigi életemet dönti romba. Úgy érzem, mintha valaki szíven szúrt volna, bár nem elég alaposan, csak azért, hogy még szenvedjek is. Könnyek gyűlnek a szemembe, kétségbeesetten elfordítom az arcom, amennyire csak tudom. Így viszont Adam-nek kell végignéznie, ahogy a könnycseppek hangtalanul végigfolynak az arcomon. A néma fájdalom a legmélyebb. Ezt ő is tudja. Meg sem próbál vígasztalni, ezért kifejezetten hálás vagyok. A sírás vissza folytása miatt teljesen elvesztettem a beszélgetés fonalát. Próbálom újra felvenni. Nem kicsit meglepődök a hallottaktól:
- Igazán gyönyörű vagy, okos értelmes, Arleen! Nem is értem, hogyan dolgozhatsz nekik! - Várjunk csak! Szivacs bókol az elfogónknak? Hát egymás után kell mindenkiben csalódnom? Mielőtt még mélyebbre süllyednék az önsajnálatban Adam bokán rúg. Mérgesen kapom fel a fejem.
- Mi van?! - Sziszegem halkan. Szivacs felé bólint. A kutyám újabb bókot ereszt meg:
- Olyan szép a szemed! - Biz' isten mindjárt hányok! Ad halkan felém suttog:
- Tia! A kés a farzsebedben! - Minden megvilágosodik. Igyekszek nem nagyon feltűnően kutakodni a késem után, bár a cicus láthatóan el van olvadva de fogalmam sincs, hogy ez az állapot meddig tart. Ujjaim hegyével sikerül megérintenem a tőr markolatát. Türelmetlenül tekeregni kezdek, még szerencse, hogy többi fogva tartót túlságosan lefoglalja egy élesre köszörült hóhér bárd. A kés markolata a kezembe csusszan. Behunyom a szemem. A hideg fém érintése megnyugtat. Kezemen ragacsos folyadék  csordogál. Ezek szerint kicsit megvágtam magamat. Most nincs időm a kezemet fájlalni. Egy hirtelen mozdulattal elvágom a kötelet. Pillanatok alatt kiszabadítom Adamet. Arleen megkövült szemmel néz ránk. Odalépek Anyához. Ki akarom oldozni, de nem hagyja. Magam felé fordítom az arcát. A felismerés úgy ér, mintha villám csapna belém! De hiszen ez ez nem is Anyu! Lesokkolva állok. Érzem, hogy Ad megszorítja a kezemet, majd az erdő felé kezd húzni. Döbbenten botorkálok mögötte. Aztán minden elsötétül.

Amikor legközelebb kinyitom a szemem Arleen éppen a borogatásomat cseréli. Halkan szólal meg:
- Jól megvágtad magad kislány! De semmi gond, hamarosan felépülsz! - Semmit sem értek. Hol van Adam? Hol van Szivacs? Hol vannak a fogva tartóim? Mi történt a nővel aki kísértetiesen hasonlít Anyára? A macska mintha gondolataimban olvasna választ ad a legtöbb kérdésemre:
- Nyugi, a barátod és Szivi ( Egy kis időbe tellett míg rádöbbentem, hogy Szivacsról beszél) vadásznak. Nagyon aggódtak érted. Én azért vagyok, mert mivel hagytalak titeket megszökni megöltek volna engem is. Szivacs pedig rádöbbentett, hogy nem is vagyok annyira gonosz...

XVI.

Hirtelen már 5...6...7...8...9... Miranda röhög felénk, és ez a szám egyre csak nő! Ez klónozza magát! Az utolsó pillanatban érünk be Sandy néni házába. A szellemek továbbra is ott suhognak...

A nő teleportkapujával (!) sikerül visszakerülnünk a...nemtomhová... Egy bokorban vagyunk. Előttünk tábortűz ég, emberek beszélgetnek. De nem akárkik! Ezek anyám fogva tartói!
- Szerintem öljük meg a nőt. A férje már három hete nem jelent meg.- mondja egy férfihang.
- Térj már észhez! Ha megölnénk, akkor nem lenne mivel zsarolnunk!- okítja egy öblös hang.
Szimatolás. Szivacsra nézek, de ő nem szaglászik.
- Találtam valamit!- szólal mag egy női hang.
- Arleen talált valamit!- visszhangozzák.
Legnagyobb meglepetésemre ez az "Arleen" egy macska. És az a "valami" pedig mi vagyunk.
- "Ez" az a boszorkány?- néznek rám, miután egy fához kötöztek.
Elég ósdi módszer, de hatásos.
- És hol az apád?- kérdezik.
- Hát, eléggé le vannak maradva. Az apám 80 éve eltűnt.- próbálom megvonni a vállam.


Másnap reggel elkötöznek, és felraknak egy szekérre, béklyóban. Anyával váltok pár szót, de ez sem segít. Kb. 4 óra múlva megállunk egy nagy réten. Ebédelünk egy nagy fazékból, majd elkezdik élezni a fegyvereiket. Közben én beszélgetésbe elegyedek Arleen-nal.
- Te egy beszélő macska vagy? És van más képességed?- szegezem neki kérdéseim.
Szivacs egyfolytában őt bámulja.
- Igen. Remek nyomkövető vagyok.- feleli büszkén.
- És egoista...