XI.

A fény annyira megijeszt, hogy egy kiáltással becsapom a szekrényajtót. Adam fut be kissé késve a szobába. Szivacs mellette liheg. Eléggé meglepődök, mivel útitársam karon ragad kinyitja a szóban forgó bútor ajtaját, s velem együtt beugrik. Beszippant a kékség. Kétségbeesetten kapaszkodok a fiúba. Durván érünk földet, a hátam fáj a becsapódástól. Sötétség vesz körül. Arra eszmélek fel, hogy valaki erősen rázza a vállamat, s ijedten suttogja a nevemet:
- Tia! Tia! Tia, hallasz engem? - A levegő belém szorult, egy kicsit, ezért akaratlanul is halkan köhögök. Ezután végre sikerül megszólalnom:
- Adam? Adam te vagy az? - Hallom, hogy az illető sóhajt.
- Igen, én vagyok. Nincsen valami ötleted, hogy hol a fészkes fenében vagyunk? - Örülök, hogy sötét van, ugyanis csak most veszem észre, hogy szorosan magához ölel. Újra meg kell köszörülnöm a torkomat, ugyanis az elszorul.:
- Fogalmam sincs. - Érzem, hogy el akar engedni. Erősen belekapaszkodom. Nem tehetek róla. Most engedhetem el. Érzem, hogy kissé bizonytalanul újra átölel:
- Tia, mi a baj? - Most mondjam neki, hogy szeretem? Hogy fontos nekem? Hogy szükségem van rá? Szinte biztos, hogy kinevetne. Összeszorul a torkom. Halkan válaszolok:
- Félek. - Végül is nem is hazudtam olyan nagyot. Elvégre félek. Ki ne félne egy sötét helyen, ahol nem lát semmit, nem tudja hol van, csak azt tudja hogy az Anyukája szekrénye valószínűleg egy teleportkapu. Sokáig azt hittem Anyám mindent elmond nekem. Ebbe a hitembe egyre több kétely vegyül. Tegyük fel, hogy nem tudta, hogy a szekrénye (amihez sosem szabadott hozzáérnem) teleportkapu. Elég valószínűtlen. De azért elképzelhető. Gondolatmenetemet Adam szakítja félbe:
- Ne félj! Itt vagyok! - A szavai tényleg biztonságot nyújtanak. Megcsikiz. Ez te vagy? Vagy esetleg egy dínó? - Akaratlanul is nevetek.
- Igen, képzeld dínó vagyok! Grr! - Hirtelen eszembe jut valami. Hát persze! A telekinézis! Végig tudom tapogatni ezt a helyet, anélkül hogy megmozdulnék! De arra szükségem van, hogy Adam ne nagyon mocorogjon.:
- Figyelj, próbálj meg nem mozogni, jó? Körülnézek! - Fejemet a vállába fúrom. Biztonságban érzem magam. Szorosan összezárom a szemem, éppen elindulnék amikor félbeszakít:
- Így hogyan nézel körül?- Mérges vagyok rá.
- Csitt!
- Jó, de hogy csinálod? - Tényleg kezdek begurulni.
- Telekinézis! Csak hallgass már el! - Szerencséjére csöndben marad. Elmémmel óvatosan kutakodok a szobában.