XXI.

Ereimben áramlik az adrenalin. De érdekes módon mégsem érzek késztetést a menekülésre. Fogalmam sincsen miért. Bárki, akinek van egy csöpp esze is, üvöltve rohanna, én meg itt szemezek ezzel a öhmm... lénnyel. Valami komoly gond lehet velem. A mantikor halkan mordul egyet. Egész barátságosnak tűnik... Azt hiszem minden józan eszem magamra hagyott. ( Ha egyáltalán volt nekem olyan.)  A szörnyike közelebb jön, s erőteljesen, de mégis óvatosan megbök az orrával, minek következtében kisebb nyálcsomó placcsan kapucnis felsőmön. Undorodva óvatosan leszedem a nagyját, ami nem olyan egyszerű feladat, ugyanis eléggé nyúlik. A lény nagy szemekkel bámulja bénázásomat. Csak most tudatosul, hogy egyedül ácsorgok egy barlang közepén egy mantikron társaságában. Hova tűnhetett Szivacs és Arleen? A kérdés azonnal eszembe juttatja Adamet, s mély tompa fájdalom ereszkedik a tudatomra. Egy éles hang tör át a sötétségen: " Mantik Roni nem akar rosszat! Manti Korni-tól nem kell félni! Manti Korni sajnálja! Manti Korni nem akarja meg enni téged!" - Szép lassan tudatosul bennem, hogy az előttem álló szörny "beszél" hozzám, bár a fogalmazásmódja érdekes, semmiféle rosszindulat nem sugárzik belőle. Az érzelmeit elsősorban megbánás uralja. Ez elég érdekes. Az ilyen lények a vérszomjon kívül általában semmit sem éreznek. Gondolatmenetemet a hangja szakítja félbe: " Manti Korni jó mantikor! Manti Korni nem eszi meg te! Ne gondolj ilyeneket Manti Korniról !Manti Korni azt akarta mondani, hogy elviszi téged ahhoz a fiúhoz!" - Adam!