XVIII.

Fél óra múlva a fiúk visszajönnek. Csak egy fiatal griffet fogtak, aminek a tollai úgy lángolnak, mint egy átlagos griffé. Legalább nem kell megsütni, és a füsttel felhívni magunkra az ellenség figyelmét.
- Ki volt az a nő, aki olyan, mint az anyám?- szegezem nekik a kérdést, mivel hárman vannak, valaki csak tudja...
- Ja... Ő csak Giselle...- válaszol Arleen.
- "Ő csak Giselle"? Ismernem kéne?- szorítom vissza haragom.
- Giselle Smith. A nagynénéd. Anyád testvére.
Úgy érzem, sikítanom kéne. Hol van az anyám?! Valaki sürgősen feleljen, vagy szívrohamot kapok...
- És ez a "Gisi" a rossz oldalon áll?
- Háát... Én inkább kettős ügynöknek mondanám...
- Akkor ezt úgy értsem, hogyha idejön egy nő, aki állítólag a nagynéném, kijelenti, hogy kémkedik a másik félnek, ne higgyünk neki?
Mind rám néznek kikerekedett szemmel.
- Hát ja.- mondják szinte kórusban.

Csatakiáltások visszhangoznak az erdő fái között. Kétségbeesetten pattanunk fel, és rohanunk előre. Egy nagyon, de tényleg természetellenesen vastag törzsű fa állja utunkat, de már nem tudunk kitérni, és minden elsötétül...

Egy erdőben ébredek fel a többiekkel együtt. Ez az erdő kiköpött olyan, mint amilyenbe Cassandra lakott. Egyszer csak nagyon erős szél csap meg minket: egy minitornádó!
- Basszus... Ez a Sandy-hurrikán!- üvölti Adam.
Lélekszakadva rohanunk, de a "szellő" eláll.
- Ez egy másik dimenzió. Itt mindenki a természeti katasztrófákat jelképezi.- suttogja Adam.
Minden rázkódni kezd. Miranda-rengés? Arleen mintha a gondolataimban olvasna:
- Igen, az!